Czene Márta

Czene Márta legújabb művei több szempontból is elmozdulást jelentenek a korábbi munkáihoz képest. „Elengedési gyakorlataival” elsősorban felül szerette volna írni azokat a rossz emlékeit, amelyek – a kamaszkorában és a képzőművészeti egyetemre való felkészüléskor szinte mániákusan begyakorolt – 50×70-es szénrajzaihoz fűződtek. Újra ebben a formátumban, de a jól ismert és beidegződött mozdulatokat elhagyva készítette el Bejárás című rajzsorozatát.
A most bemutatott művekre többféle értelemben is igaz, hogy régi berögződéseket azok feltérképezésével, „újrajátszásával” szeretné oldani; hagyva, hogy a kísérletezés új irányba vigye a művek szerkezetét és stílusát. Noha a storyboardszerű, képkockákból összeállított látvány struktúrája a korábbi művekéhez hasonlatos, a patikapontos részlethűség mellett absztrakt foltok, befejezetlen vagy olykor durvább felületek is megjelennek a képeken (Hallasz még engem).
A stílusbeli oldódás mellett a klasszikus táblaképformátum egyeduralma is megkérdőjeleződik: az újszerű, vegyes technikájú (festmény, rajz, fotó, falmatrica) képinstallációk segítségével Czene asszociatív képépítési folyamata még plasztikusabban tárul fel a néző előtt (Barackvirág, Nem történt semmi, Művészcsalád, Tanult szimmetriák). A művész egy szeizmográf érzékenységével engedi magán átfolyatni az emlékeiből felbukkanó képkockákat, hogy azután a látszólag össze nem illő jelenetek valaki más fejében, valaki más filmjeként rendeződjenek műalkotássá. A filmkockák azonban nem peregnek, hanem kíméletlenül hosszan állnak, és ezzel megállásra, szembesülésre kényszerítik a befogadót is. A különböző technikájú művek jelenetei hol takarásban vannak egymással, hol csak sejtetik a történet egy-egy láncszemét – mint ahogy gyakran megkérdőjelezzük emlékeink valóságos jellegét és linearitását is. A képek „dekódolásában” a művész motívumvilágából már ismerős helyek, figurák, felületek és attribútumok segítik a tájékozódást: a semmibe vezető ajtók, az életet jelentő levegő a nyíló ablak mögött, az élet feltartóztathatatlan burjánzását, nyüzsgését jelképező darazsak és növények valamint az azokkal éles kontrasztban álló, mozdulni képtelen, passzív, örök belső szemlélődésre és passzivitásra kárhoztatott nőalakok (Délben, Front, Kísérlet). A művészettörténeti előképek által ihletett életműben a középkori és a reneszánsz attribútumokhoz hasonló szimbólumok sajátos pszichológiai jelrendszerként tűnnek fel.  

A címben szereplő elengedés a művek témájában is megmutatkozik. Legújabb munkáiban Czene Márta az eddig gyakran használt külső (sokszor filmes) inspirációforrások helyett most saját családi örökségével foglalkozik. A családi örökséggel való szembenézés jelentheti egyrészt a nagyapai és apai (hiper)realista stílus folytatását, valamint az attól való távolodás lehetőségét. Jelentheti másrészt a férfi felmenők nőket ábrázoló képeinek és a meztelen modellek mindennapos jelenlétének a hatását, amely erős lenyomatot hagy egy gyerek női identitásán, testképének alakulásán.
A képinstallációkon megjelenő női alakok hol az alkotót magát, hol kislányát, hol a gyerekkorában látott modelleket ábrázolják. Az alakok és a hozzájuk társuló identitások, szerepek összefolynak, nem válik el élesen egymástól az, ami a művész sajátja, illetve az, ami átvett örökség. A művek nemcsak egyesével, de egységes tárlatként is valamiféle asszociatív pszichológiai útvesztő hatását keltik, amelyben Czene ismert és eddig még ismeretlen belső tájai jelennek meg.

Idézet a művésztől:

„A kislányommal való kommunikáció, az ő nevelése közben sokszor újragondolom saját gyerekkoromat, gondolkodom a családi mintáimon, azokon a dolgokon, amiket talán akaratom ellenére adok tovább neki. Eszembe jutnak a mesék, amiket sajátos módon értelmeztem, és a családomra, a körülöttem lévő dolgokra és helyzetekre, feszültségekre vonatkoztattam. Azon gondolkodtam, hogy hogyan befolyásolták a saját identitásom alakulását a családom viselt dolgai, elvárásai, és egyáltalán ez a művészgyerek-jelenség. Milyen is az a torzított kép, ami a mesék és a valóság kontrasztján alapulva a gyermeki félreértésekből építkezve életre szóló attitűdöket, meggyőződéseket alakíthat ki. Egyik forrásom gyerekkori kedvenc mesém, Babits Mihály Barackvirág című, szerintem inkább felnőtteknek szóló tündérmeséje, ami annak idején nagyon meghatározó volt a számomra. Ez a mese bizonyos értelemben egy testlopás története, és egy gondolati játékként ezt a testlopást elkezdtem a modellhasználatra vonatkoztatni a festészetemben, illetve a testtel és ezen keresztül a női identitással kapcsolatos gondolataimat ábrázolni, összefoglalni. Mindezt egy gyerekkori emlékeim közötti »nyomozás« részének képzelem.”
 

​

Farkas Zsófia művészettörténész, a kiállítás kurátora